----> EDDIG BEÉRKEZETT FOLYTATÁSOK <----

Mese Tódorról – A találkozás

- Swiderski Panni -

Vége! Véget ért a tanév! Lackó szaporán szedte lábait hazafelé menet és csillogott a szeme, a szája felért csaknem a füléig. Olyan gyorsan futott, hogy egyszer el is esett egy kátyúban, és meghorzsolódott a térde. Na, de ki foglalkozik a vakáció első óráiban holmi térdfájással? Ezután azért kicsit lassabb tempóban sietett a lakásukhoz, lábával egy elhullajtott sörös dobozt rugdosva. Egy lakótelepi tízemeletes ház nyolcadik emeletén lakott. Szeretett odáig felballagni, ugyanis - be kell vallani – félt a lifttől. Ez most sem volt másként. Felbotorkált a lakásukig, kicsit lihegve kinyitotta az ajtót. A szülei már várták és egy remek hírrel fogadták, amitől Lackó még inkább felderült. Bizony, pedig már eddig is nagyon jókedvű volt. Hogy miért lett még boldogabb? Mert megtudta, hogy meglátogathatja a nagymamáját, aki Finnországban él. Lackó szerint a nagymama mindig kedves, mindig mosolyog, finom palacsintát készít, érdekes képeket mutat hófehér tájakról, hatalmas rénszarvasokról, és sokkal jobb meséket mond, mint Anya, de ezt nem mondta ki nyíltan, nehogy megbántsa Anyát. Várta a találkozást Frida mamával, az indulásig azonban tíz végtelenül hosszú napot kellett várnia. Számolgatta a napokat, türelmetlen volt, alig fért a bőrébe. Már a barátai is elutaztak. A kishúgával nem lehetett autózni, de ami még ennél is rosszabb volt, állandóan sírt. Rém lassan telt az idő…

Na, de egyszer csak elérkezett a Nagy Nap. Apával repülőre szálltak, lebegtek a fodros felhők között, kémlelték a fenséges hegyeket, a városok fényeit és a gyárak füstjeit. Jó volt utazni. A repülőtéren a nagymama már várta őket. Meg is ölelte unokáját és kezébe nyomott egy cukorkát, rénszarvas alakút. Hazáig sétáltak. Finnország tiszta volt, a házikói hangulatosnak tűntek Tetszett Lackónak. Csak az zavarta, hogy össze-vissza hablatyoltak körülötte az emberek, amiből semmit nem értett. A mama háza hatalmas volt, sárga színű és nagy kertjében jókat lehetett játszani. Lackó ugrándozott, járt-kelt, virágokat szaglászott, fára mászott, bebújt a fenyő alá, kergette a foltos kiscicát, homokból várat készített és még ki tudja, mit mindent csinált. Lackó érdekesnek találta, hogy a kapu mellett állt néhány nagy doboz, s mindegyiken más és más matrica. Ezeket Lackó nem tudta lehúzni, bármennyire is próbálkozott. Minden egyes dobozban hasonló tárgyak sorakoztak. Lackó ezt nem igazán értette, de annyira nem is érdekelte, inkább foglalkozott a pöttyös labdájával.

Egyik nap égszakadás volt, az ereszből csak csurgott, csurgott a víz, szomorú volt a mennybolt, ugyanígy a kisfiú is, hiszen nem engedték ki játszani. Mit tehetett hát? Elindult felfedező útra a nagy házban. Felnézett a sötét, poros padlásra. Már régen takaríthatták ki. Látott régi fekete-fehér fényképeket, óriási lezárt ládákat, mindenféle limlomot, kacatokat, bársonyos ruhákat, mókás jelmezeket, korcsolyát, kettétört biciklit, csavarhúzót, kalapácsot, szögeket, babákat, mackót, manót, autókat. Volt mit szemügyre venni! Annyira lekötötte a sok csecsebecse, hogy alig hallotta a mama hívását. Az ebéd elkészült, le kellett mennie. Mindent jóízűen megevett, ezért kapott édességet is. Hamar behabzsolta. A papírja, bumm, bele a kukába. Később almalevet ivott, annak a flakonja is, bumm, a szemetesben kötött ki. Reggel a csoki papírját látta a kapu melletti dobozban az udvaron. Jé, az almaleves üveg egy másikban volt. Pedig nem is oda dobta ki! Máskor is előfordult már, hogy eltűntek a kukából a dolgok. Lackó furcsállta ezt. Ez csakis valami hókuszpókusz lehet! Vagy lábat növesztettetek a szemetek és a kapuhoz somfordáltak? Mi lehet ez az egész? Lackó törte a fejét. Egy képeskönyvet is felcsapott, hátha talál rá választ. De nem talált. Egyre többször dobott ki a kukába hulladékot, de reggelre üresen állt a szemetes.

„Nem szeret engem a szemét. Biztos ez az oka.”- vélekedett Lackó és ennek nem örült, mert szerette volna, ha mindenki szereti őt. Nem értette, mivel bánthatta meg a szemetet. Töprengett, töprengett…

Hajnalban álmosan nyitotta ki a szemeit. Nagyon meglepődött: egy barátságos, zöld sipkás, narancssárga pólós és nadrágos manó mosolygott rá, akit pár nappal ezelőtt már látott ugyan a padláson, de játékmanónak gondolta, nem igazinak. Lackó kicsit megijedt, meg se mukkant, de nem is lett volna rá ideje, mert a vendége azonnal megszólalt: „Tódor vagyok. Ugye barátok leszünk? Bizonyára láttad, hogy a szemétkupacodnak hűlt helye minden reggel. Nos, erről én tehetek. Gyere!” – azzal kirángatta Lackót az ágyból, aki kíváncsian követte.

Kézen fogva mentek ki a kapuhoz, a dobozokig meg sem álltak. „Mit akarhat Tódor ezekkel a dobozokkal?” - gondolkodott a kisfiú. Hamar megkapta a választ.

- Ezek a szelektív hulladékgyűjtők.- magyarázta a manó. - Ide kell külön-külön, azaz szelektíven gyűjteni a szemetet.

Tódor részletesen elmagyarázta Lackónak a szelektív hulladékgyűjtés csínját-bínját. Erről a kisfiú odahaza még nem nagyon hallott. Tódor minden nap szétválogatta Lackó kukájának tartalmát: külön rakta a papírt, a műanyagot, a fémet és az üveget.

Ezek után már Lackó is képes volt erre, és nem mulasztotta el sohasem, hogy szétválogassa a szemetét.

Örömmel tette, mert Tódor elmagyarázta neki, hogy a kiürült palackok, a különböző papírok, cetlik és még sok más anyag újból felhasználható lesz, ha külön rakja őket. Így ez valójában nem is szemét. Nem kell a szeméttelepen kikötniük ezeknek a hulladékoknak és kevesebb szeméttel kell az embereknek elbánniuk, hiszen az még fölhasználható újból és újból. Ráadásul a lakótelepi házak szemétgyűjtője is kevésbé megterhelt, ha nem teszünk oda mindent. Így könnyebben bele lehet tuszkolni a nagy zsák szemetet, és nem kell percekig azzal vacakolni, hogy nem tudjuk lezárni a kuka fedelét. Már ha történetesen nekünk kell levinni a zsákot és nem a testvérünknek. Így talán kevésbé húzzuk a szánkat, hisz hamarabb végzünk és folytathatjuk a játékot, amit emiatt meg kellett szakítanunk.

Tódor és Lackó jó barátok lettek. A kisfiú sok mindent megtudott a manóról: Tódor szeretné, ha a lakótelepen is külön gyűjtenék a szemetet Lackóék. A manó arra törekszik, hogy a lakótelep is és az egész Föld tiszta legyen, és szebbé váljon, hogy friss levegő legyen mindenütt, és az emberek vigyázzanak a környezetükre. Mert bizony gondolni kell a jövőre, hiszen ez a MI gyönyörű Földünk, tehát NEKÜNK is kell rá vigyázni. MINDENKINEK, és a MINDENKIBE mindenki beletartozik kivétel nélkül. Ezt azonban sokan nem látják be, vagy nem akarják belátni. Tódornak az az álma, hogy kicsiktől a nagyokig mindenki óvja a Földünket. Lackó hallgatta Tódor álmait, lelkesedését és mindez nagyon tetszett neki. Ezentúl segített Tódornak felszedni az elhullajtott csikkeket, csokipapírokat az utcákon, s hogy jobban menjen a munka, közben hamiskás hangjukkal vidáman énekeltek.

Ám volt Frida mama utcájában egy kisfiú, aki kinevette Lackót. A kisfiú szívből utált minden rendet és szépséget maga körül. Látta, hogy mit csinál nap mint nap Lackó, és kicsit csodálkozva nézte, ahogyan az magában beszél és dudorászik, nem látta, hogy Lackó nincs egyedül. Direkt elhajigált egy tucat szemetet az utcán, hogy Lackónak legyen dolga. Mikor újra tiszta lett az utca, a kisfiú előröl kezdte a szemetelést és kárörvendve nevetett. Ez többször is megismétlődött. A manó és Lackó megharagudott a gyerekre. Megelégelték a viselkedését, ezért szövetkezni kezdtek az utcabéli szemetesekkel, akik szintén szidták a fiút, mert mindig megtépázta a szemetes zacskójukat, sőt néha még beléjük is rúgott. A kukák, a zacskók, Lackó és Tódor mind úgy érezték, hogy valamit tenni kell, ez így nem mehet tovább. Körbeálltak és sugdolózni kezdtek...

Másnap Tódor és Lackó megint elindult szokásos útjára a városba, hogy tisztává tegye a közterületeket. Hazafelé jövet összetalálkoztak a rondán vigyorgó fiúval, aki természetesen már megint eldobált néhány szemetet. Ha másért nem, már csak azért is, hogy egy nap se múljon el e nélkül. No, hajolgathatott megint Tódor és Lackó is… Na, de ez csak figyelem elterelés volt, mert a fiú Lackót bámulta és nem vette észre, hogy körbe veszik őt a helyi kukák. Mikor észbe kapott, már késő volt, és nem tudott kiszabadulni a kukák csapdájából. Már nem vigyorgott. Gyors mozdulattal az összes kukából egyszerre ugrottak ki a megbántott szemeteszsákok és ráborították tartalmukat a gyerekre. A fiú bűzlött, ragadt, retkes lett, undorító látványt nyújtott. Szégyenkezve kikullogott két kuka között és aztán gyorsan berohant a házukba. Tódor pedig rögvest visszahókuszpókuszolta a kiöntött hulladékokat a helyükre: ami a szelektív hulladékgyűjtőbe volt való, azt oda, a többit a hagyományos szemetes zacskókba. A kukák, a szemetes zacskók, Tódor és Lackó mind egymásra kacsintottak, mosolyogtak, majd pacsit adtak egymásnak, és elbúcsúztak. A kukák visszaálltak eredeti helyükre, Lackóék pedig hazamentek. A móresre tanított fiú ezentúl jól viselkedett és nagyon meglepődött, amikor ő is meglátta a manót. Tódort ugyanis csak az láthatja, aki szereti a környezetét és vigyáz is rá. Aki elutasítja a világ szépségeit, azelőtt láthatatlan marad.

Lackó szinte minden idejét Tódorral töltötte. Szeretett vele lenni és büszke volt arra, hogy a barátja lehet.

A nyaralás alatt elválaszthatatlanok voltak, így a kisfiú visszautazásakor a manó úgy döntött, vele tart.

- Magyarországon is szükség van a szövetségünkre, ugye? - kérdezte a kisfiút, és már be is ugrott a bőröndbe.

Ti már találkoztatok a zöld kalapos, vidám és környezettudatos manóval, Tódorral? :-)